Chapter 01

Helló!:3

Mint látod, meghoztam az első részt, nem fogom nagyon elnyújtani a dolgokat - legalább is ebben a részben annyira nem. Louisa szemszögéből lesz az egész végigírva - talán a legvégén váltok, de nem biztos. Na de kezdjük is kapitóliumi Ötödik Körzetben... Jó olvasást!

Lucie B.x

   Gondolkodom. Várom, hogy bekapcsoljon a hősugárzó, de az csak nem csinál semmit. Hideg, októberi nap van. Talán még ez a leghidegebb október, amit valaha átéltem, vagy csak nem éreztem a sok szerkezet miatt, ami egy éve ilyenkor a meleget biztosította. Furcsa nekem az a mostani Kapitólium, bár az extrém frizurák, kiegészítők és ruhák még nem tűntek el teljesen, még akad olyan ember, aki lenyírt szőrű, rózsaszín tetovált kutyákkal járja a Kapitólium utcáit. Szerintem, ez állatkínzás. Paylor szerint is. Ebben egyet értünk. Bár felajánlották, hogy továbbra is éljek a palotában, én visszautasítottam, és most a Kapitóliumi Körzetfelosztás szerinti Ötödik Körzetben vagyok. Anyukám a Tizenkettedik Körzetben segédkezik, hogy a bombázás után helyrerakják. Paylor parancsa volt. Bár ha az elnöki palotában laknék, most találkozhattam volna Katnissel és Peetával. Legyintek. Úgy is azt hiszik, hogy egy hisztik kapitóliumi kislány vagyok, aki azon is tud nyávogni, hogy nem teljesen egyenes a haja. De ez nem igaz. Teljesen más vagyok, mint a többiek. És a dolog szépsége az, hogy én nem is szeretnék megváltozni. Ezek mellett, amiért örülök, hogy Paylor lett az elnök az, hogy a 'Kaptiólium' az utolsó Viadal után a 'Tizennegyedik Körzet' nevet kapja. A körzetekben többé nincs éhezés. Mindenki kedvére vadászhat, és kedvére mászkálhat a körzetek között - feltéve ha az illetőnek van pénze.

   Nagyon esik az eső. Végül ráveszem magam, hogy feltápászkodjak, és elbicegjek a hősugárzóig. Teljesen feltekerem. Körbenézek. Hol a húgom?, kérdezem magamban, összeráncolom a homlokom. Hamar ejtem a kérdést, a radiátor mellé kuporodom. Megkönnyebbülök, ahogy a melegség kellemesen szétárad benne.

   Egy dolog kezd nekem gyanússá válni. A húgommal két különböző körzetbe soroltak bennünket. Ő az Első Körzetbe van. Én csupán az Ötödikben.

   Felállok. Kimegyek az ajtón. Rögtön meglátom Sallyt. Tehát mégsem tűnt el. Leülök vele szemben. A szokásos kávéját issza. Megint gondolkodni kezdek. Majdnem az összes Viadalon az nyert, akit szeretett. Az kapott ajándékot, akinek jósolta. Egyszóval teljesen biztos vagyok abban, hogy megboldogult nagyapám keze minden Viadal kimenetében benne volt. Nagypapa mindig 'kincsemnek' hívta. Engem meg rendszeresen elpaterolt tanulni. Érdekes, Sallynek mégis jobb jegyei voltak, mint nekem. Pedig Sallyt mindig mindenhová elvitte, míg én a különböző fizikai képleteken agyaltam. Többször megfenyegetett, ha rosszul tanulok, elvitet a Tizenkettedik Körzetbe. Elhiheti, én csak örültem volna annak.

   - Sally?

   - Igen, nővérkém? - néz rám édes mosolyával.

   - Miért van az, hogy míg engem az Ötödikbe osztottak be, te az Elsőben van? - nézek rá kérdően.

   - A palota a bejelentett lakcímem. - mosolyog magabiztosan. - Én csak a 'látogatód' vagyok.

   Arcomra mosoly ül ki. - Értem, kedves bejárónő. - Kopogni kezdek az asztal lapján. - Adsz egy kortyot?

Hevesen bólogatni kezd, lenyalja a kávét a szája széléről, majd felém nyújtja a bögrét. - Egyre rosszabbul hat ez a kávé - ásít - minél többet iszom, annál fáradtabb leszek. - Nyöszörög.

   - Hát nem is való 12 évesnek kávé.
  - Papa minden reggel adott. - először mosolyog, majd megcsillan egy könnycsepp a szemén. Ő tényleg szerette őt.
   - Jaj, édesem, ne sírj! Tudom, hogy nagyon szeretted, meg minden, de ne sírj miatta. Kérlek...
  - Attól még, hogy te nem szeretted, nem lehetsz vele ilyen! - mordul fel, és mint ha egy pillanatra úgy érezném, hogy igaza van. Ránézek az órára. Fél tizenkettő. Lassan indulni kéne, ha oda akarunk jutni. De most őszintén, melyik kapitóliumi csemete szeretne odamenni. Minden esetre én biztosan nem.
   - Bocsánat. Tökéletesen igazad van. - horgasztom le a fejem, mire Sally lenézően és pimaszul odalöki:
   - Semmi probléma, Louisa Snow! - nyomja meg a 'Snow'-t, majd kicsusszan az asztal mögül, és kuncogva bemegy a konyhába. Az én konyhámba. Tudja nagyon jól, hogy utálom ezt a nevet. Túlságosan is jól tudja, és ezzel visszaél, ha megbántom.
  Tizenkét harangszó. Erről nekem már egy életre csak a Harmadik Nagy Mészárlás jut eszembe. A Főjátékmester nekem mindig elmondott mindent, ellentétben Sallyvel, akinek mindig eljárt a szája a közönséggel szemben. Végig tudtam a mentőakcióról, hogy Beeteenek kellett volna megsemmisítenie azt erőteret - akár élete árán is - , hogy Finnick miért hozta vissza az Peeta, és nem öli meg. Mindenről tudtam. Sally meg szokásos alattomosságával beárult minden miatt nagyapának. Én szeretem Sallyt. Ő is engem. Azt hiszem, de ebben már nem is vagyok olyan biztos. Olyan ártatlannak látszik, miközben olyan alattomos, mint nagyapa. Végig azoknak a gyerekeknek a listája pörög az agyban, akik valaha jót tettek nekem. De most hirtelen egy sem jut szembe, és ez a legfájóbb.
   A podokat (olyan csapdák, amik a lázadók ellen védték a lakosságot) régen hatástalanították, így nyugodt lehetek, nem robbanok fel. A Viadal után ássák ki a maradványaikat. Sallyért kocsi jött, így én egyedül megyek az Aratás napi sorsolásra. Eszemben sem volt autóba ülni. Soha sem szerettem. Sally levetkőzte a báránybőrét. Akár ki is választhatják. Na és akkor, ki küldene Snow édes kis unokájának ajándékot az arénába? Senki.
   Topogó lépteim hangjai elvesznek, ahogy egyre közeledek a tömeghez. A munkások ma pihenhetnek, a spaletták is be vannak hajtva az extravagáns házak ablakain. A Kapitólium nem sokat változott - jóformán semmit. Ahogy egy pad támlájára lépve felkapaszkodom a fára, látom, hogy alig néhány háztömbnyire vagyok a színpadtól. A köd miatt szinte alig látok, bár kezd eloszlani. Nem jutok oda egy óráig, akkor pedig bajban leszek. Kifújom a levegőt, majd feljebb kapaszkodom, és szépen átmászom a háztetőre. Végigszaladok a perem mellett. Elérem a ház végét. A mesterségesen öt emelet magasra növesztett cseresznyefa ága belóg a tetőre, ami pont kapóra is jön, ugyanis minden sarkon két cseresznyefa áll, és így haladva öt perccel kezdés előtt ott lehetek.
   A lombok között haladva az emberek olyanok, mint a vekni kenyerek, amiket Peeta csinál, csak éppen sok-sok természetellenes árnyalatban. Elmeredek a távolba, egy hatalmas órára. Még nyolc percem van, egész pontosan. Még négy háztömb, és ott vagyok. Gyorsan mászom a tetőkön, fákon, míg végül hét fával arrébb lecsúszom a földre. Itt már sokkal többen vannak.
   - Elnézést! Elnézést, kiskorú vagyok! Elnézést! - hajtogatom folyton, mígnem az Ötödik Körzetnek kijelölt, kordonokkal elválasztott helyhez nem érkezem. Körbenézek, és szomorúan látom, hogy alig van ismerős arc. A tizenöt éves csapathoz állok, egészen közel a színpadhoz. Mellettünk balra Negyedik Körzet, tőlünk jobbra a Hatodik Körzet. Végül megpillantom a színpadon az embereket. Vagy hetvenen vannak fent a színpadon, de ahogy elfordítom a fejem, olyat látok, amitől hátratántorodom, egy régi, ismerős alak kap el. Halkan megköszönöm neki, visszamegyek a helyemre. A színpadon rengeteg, számomra ismeretlen ember áll, de három nagyon kitűnik: Haymitch, Peeta és Katniss. Mi a francot keresnek itt? Szám elkerekedik, felhangzanak a harsonák, majd Panem himnusza. A színpadon csak a három mosolygó - legalábbis megjátszott mosolyú - emberre összpontosítok. De szerintem ezzel nem csak én vagyok egyedül.
   - Panem népe! - szólal meg Paylor. Elmondja, hogy miért vagyunk ma itt, és azt is, hogy miért nem lesz többet Éhezők Viadala. Többen lelkesen tapsolnak. Én is. Levetít néhány régebbi propagandafilmet, majd hatalmas tapsvihar közepébe belép Effie Trinket. Elmondja, milyen hálás, hogy itt lehet, megszeretgeti Katnisst és Peetat, -őket is megtapsolják - majd a 24 gömbhöz lép. Meg vannak számozva. Bal oldalon a fiúké 1-12-ig, jobb oldalon a lányoké szintúgy. A környező utcákon elhelyezett hatalmas kivetítőkön látható az egész esemény. Panem minden lakója nézi az adást.
   Mire minden elcsendesül, Effie megszólal. - Kezdjük az Első Körzettel! - kiált boldogan, és mint mindig, most is a következőt mondja: - Hölgyeké az elsőbbség! - kiáltja boldogan, majd komótos léptekkel 12 gömbbel arrébb sétál. Határozott mozdulattal belenyúl, kikap egy cetlit, de úgy, hogy majdnem elejti. Visszasétál az emelvényhez, közel hajol a mikrofonhoz, kihajtja a cetlit, majd elképed. Nem tudja leplezni meglepettségét. - Szűz anyám... - suttogja, de így is mindenki hallja - Sally Snow...
   Kikerekedik a szám, a szemem. Nem tudok rajta segíteni. Sehogy sem tudok. Haymitch és a többi győztes is megdermedve áll, Effie szavai lógnak a levegőben. A tömeg megnyílik az első kordonozott résznél, és Sally vakolat fehér - mint Effie bőre - arccal kisétál. Effie a lépcső felé fordul, a kislány egyenesen megöleli. Effie visszaöleli. Effie, amikor visszafordul, szeme alatt csíkozottan áll a smink. Sally megáll egy festett fekete vonal mögött. A szemei engem keresnek, majd megtalálnak. Dühös pillantást vet rám, de ez el is oszlik, rájön, nem én vagyok az oka.
  A mázolt vonal mögött egyre gyarapszik a létszám. Végül Effie az én körzetem céduláit méri végig. Rózsaszín kesztyűjével jó mélyen beleforgat, majd megragadja az egyik kis cédulát. Valamivel gyorsabban visszasétál az emelvényre, majd elkiáltja magát:
   - Eabel Price!
  Torkom összeszorul, mikor az agyam felfogja, kinek a nevét is mondta Effie. Egy fehér bot üti meg a lábam. Azonnal felismerem a sötét hosszú fürtöket. Ő Eabel
   Eabel vak.
   Eabel meg fog halni.
  Eabel megmentette az életem. Amikor még látott. Tudta, hogy meg fog vakulni, mégis kivitt a tűzből. A lángok felnyalták az arcát, a szemével együtt. Miattam vakult meg. Most viszonozhatom a szívességét. Félrelökök mindenkit, aki az utamba áll, Eabelt a színpad előtt megközelítőleg 3 méterrel élem utol. A színpadon mindenki megvetően bámul, míg én ezzel nem foglalkozva Eabel elé lépek.
   - Eabel. Louisa vagyok. Louisa Snow. - motyogok neki, de az őrök félrelöknek. Nincs mit tenni. Máshogy nem tudom megmenteni. Arra gondolok, hogy ennek mennyi előnye lehet. Katnissék elismernének. Kilépnék nagyapám kegyetlen árnyékából. És megmenteném Eabelt! - Önként jelentkezem! - ordítok az őrök mögül, mire mindenki a lépcső fele néz. - Önkéntesen a Viadalra!
  - Engedjék előre! - mondja komolyan Paylor a két őrnek, aki elállja az utamat. Mindketten félrelépnek. Elmegyek közöttük, megszorítom Eabel kezét.
  - Ne félj! Most már biztonságban vagy. Letörlesztettem az adósságom. -  suttogom, majd elengedem a kezét, és felcaplatok a színpadra. Mindenütt csend honol, senki sem szól, még levegőt is alig hallhatóan vesznek. Effie nem bírja tovább, kiszakad belőle a sírás. Nem bírja nézni, hogy mindketten meghalunk.